Ezzel a történetnek majdnem a végére is értem. Szereztem jó néhány hasznos tapasztalatot, megfogalmazódott bennem néhány új ötletet, és ha újrakezdeném, néhány dolgot valószínűleg másképp csinálnék. Ezekből válogattam össze párat:

• A könnyű szerelhetőség miatt, ahol csak lehetett csatlakozókat használtam a különálló modulok összekötésére. Összeszerelésnél JP1 csatlakozóval kell kezdeni, ezen keresztül kapja meg a tápot az elektronika. IC2-nek már feszültség alatt kell lennie, mire a többi részt is rákapcsoljuk az elektronikára, hogy elláthassa a feladatát. A többi sorrendje elektronikai szempontból már mindegy. Szétszerelésnél JP1 az utoljára lehúzandó csatlakozó. Az IC2 helyén lévő első CD4051-t a kísérletezés fázisában sikerült tönkretennem. Pontosan nem tudom mikor és mivel, mert csak az A/D konverter hihetetlen mérési eredményei terelték rá a gyanút, nem pedig egy felfelé szálló füstpamacs. Lehet, hogy az IC valamelyik bemenete hamarabb kapott feszültséget, mint a tápjai. Ahhoz, hogy ilyesmi ne ismétlődhessen meg, JP1 csatlakozó tüskéiből a két középsőt kb. 1,5 mm-rel lejjebb nyomtam, így már biztos a tápot kapja meg először. Lehet, hogy védődiódákat kellett volna betervezni, de az adatlap szerint az IC-nek van sajátja. Ha ez volt a baj, akkor a legjobb lesz hasonló esetben külön csatlakozóra tenni a tápot. Csatlakozókkal kapcsolatban még arra jutottam, hogy a mikrokontroller programozó, és csak diagnosztikára használt kivezetéseinek csatlakozóin kívül minden más csatlakozó helyére alacsonyabb típust lett volna jobb beépíteni a tüskesor helyett.
• Ha az áramkört nem a mikrokontroller programozójáról láttam el táppal, akkor a soros kommunikáció csak akkor működött, ha az AVR Tx és Rx, illetve a MAX232 szintillesztő IC megfelelő lábai közé egy-egy 1 kΩ-os ellenállást is betettem. Földhurok nem volt, arra végig figyeltem. Sajnos nem jöttem rá, hogy mire volt érzékeny. Emiatt tervbe vettem, hogy készítek egy optocsatolós leválasztó áramkört. Akkor sem volt kommunikáció, ha a PC-n használt Hyperterminál program beállításánál a 2400, 8N2 mellett elfelejtettem átállítani az átvitelvezérlést az alapértelmezettről „nincs”-re. Ennek legalább értettem az okát... Néhány életkép a tesztelésről és a  soros port használatáról:

• Utólag tennék az áramkörbe resetet, vagy más módot, ami manuálisan készenlétbe kapcsolja az áramkört. Szintén kiegészíteném egy hardveres automatizmussal, ami maximum egy-két percen belül feltétel nélkül megteszi ugyan ezt, mert most csak a program képes erre. A programban még mindig megbújhat néhány hiba, ami miatt lehet, hogy egyszer pont a lekapcsolás marad el. Még a cikk írása közben is felfedeztem két hibát a forráskódban, annak ellenére, hogy a tesztelés és használat közben már pont úgy viselkedett a fúró, ahogy elvártam.
• A programból könnyű volt kompenzálni, de mégsem túl elegáns, hogy az áramkör saját fogyasztása hatással van az egyik feszültségmérés pontosságára. Nem a tervezőasztalon született meg minden ötlet, ami végül megvalósult, hanem az építés és próbálgatás idejére is jutott belőlük néhány. Nos, az egyik mellékhatása ez lett.
• A FET kaphatna olyan meghajtást, ami akkor is a FET gate-jére biztonságosan adható maximális feszültséget adná, amikor az akkupakk feszültsége ez alatt van. Ezzel a FET R_dson értékét lehetne mindig a minimális értéken tartani.