Mivel szeretett fórumunkon nagyon sokan foglalkoznak elektroncsövekkel és sokkal jobban értenek hozzá, mint én, ezért ezek pontos működésébe most nem ásnám bele magam, hiszen erről rengeteg anyagot találhatunk. Inkább azokra a tévhitekre koncentrálnék, amelyeknek van némi igazságalapjuk, de legtöbbször inkább csak felfújt marketingfogások.

Miért szeretik tehát annyira a zenészek a csöves erősítőket?

Az válasz az, mint a vájtfülüeknél: a kellemes hangjukért. Mint tudjuk az elektroncső hangját az emberi fül kellemesebbnek érzi, mint a tranzisztorét. Ezt általában azzal magyarázzák, hogy egy elektroncső a hang páros felharmonikusait emeli ki az erősített jelből, míg a tranzisztor a páratlanokat. Amikor megpengetünk egy gitárhúrt, akkor nem egy egyszerű szinuszhullámot kapunk, hanem egy sokkal összetettebbet, amelyben benne vannak az alaphang harmónikusai (szekund, terc, kvárt, kvint, stb.) A páros felharmonikusok, például egy oktáv, zeneileg sokkal kellemesebbek. Ezt angolul "even és odd order harmonics"-nak nevezik, elméletben a következő ábra szemlélteti:

Ne feledkezzünk meg arról sem, ami a hifiben elfogadhatlan, de a rockzene alapját képezi: a torzítás. Nem csak a tiszta, de a torzított hangok is sokkal kellemesebbek egy csöves erősítőben! A túlvezérelt transzitorok hajlamosak hamarabb négyszögesíteni a jelet, levágva a szinuszhullám tetejét, míg a csövek előbb kompresszálják a hullámot és így a torzítás fokozatosan növekszik. Az enyhe torzítás ("soft clipping") meleg, bluesos tónust kölcsönöz a hangnak, míg a durva torzítással ("hard clipping") inkább a rock, vagy a metál zenében találkozunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy csövek csak ilyen, a tranzisztorok meg csak olyan torzításra képesek, csupán annyit tesz, hogy egyenlő korülmények között kicsit másképp viselkednek. A kétféle torzítás a következő ábrán látható:

Ha sikerrel járunk, a jövőben hallható is lesz, de előbb egy kis történelem!