Sok, a felvételi jelalak korrigálására irányuló kísérlet volt, mígnem 1954-ben megszületett a RIAA szabvány. Amerikai szabvány lévén, az Egyesült Államokon kívűl nem mutatott nagy átütést, így sok lemezgyártó cég használt még az ötvenes-hatvanas években saját szabványokat, ilyen volt az EMI, Columbia és Epic lemezcégek által használt Columbia EQ, vagy az akkor Európában igen kedvelt Decca (FFSS) EQ, melyet a Philips, PolyGram és a Deutsche Grammophon használtak. Később, a hetvenes évekeben, már egyes európai országok is átvették a RIAA szabványt, de igazán globálissá csak a nyolcvanas évek vége felé vált, amikor az ázsiai országok is elkezdték alkalmazni.

A korrekciós alapelv a következő:

Egy adott műsor hanglemezre történő rögzítése előtt a hanganyagot a RIAA (Recording Industry Association of America) szabvány szerint módosítják; a lenti ábrán a korrekciós görbe látható. Amint látjuk, a mély tartományt jelentősen gyengítik, míg a magas frekvenciák tartományát felerősítik. Mindezt két okból: egyrészt a mély-frekvenciás komponensek szélesebb barázdát hoznak létre a lemezen, így ez a műsoridő csökkenését vonja maga után; másrészt a magasabb frekvenciájú hangok kis amplitudója miatt emelés nélkül nehéz lenne őket a lemezre vágni, a lemez anyagának minősége miatt. Mindezt betartva nem csak a letapogathatóság javul számottevően, de a zajszint is csökken.

(RIAA korrekciós görbe.)

Lemezgyártáskor 50Hz alatt 6dB per oktáv meredekségű vágást végeznek, míg 2122Hz felett 6dB per oktáv emelést hajtanak végre. A szabvány természetesen ennél egy kevéssel összetettebb, mivel ún. időkonstansokkal pontosítja a formulát, ezek a következők:

" t1=3180uSec (50Hz)
  t2=318uSec (500Hz) 
  t3=75uSec (2122Hz)"

RIAA korrektorunknak ez esetben a fent említett műveletsorozat tökéletes ellentétét kell végrehajtania, az eredeti hangzás visszaállítása érdekében. A következő részben egy olyan kapcsolást mutatok be, amivel ez megvalósítható.