Katasztrófa

Üldögélek a kis műhelyemben az asztal előtt. Fejemen szemüveg, fejlupe, mellettem erős lámpa. Előttem egy panel, annak a rajzát próbálom visszakövetni.
Feleségem a szomszéd szobában elkezd veszettül szitkozódni (nem szokott). Nem borult fel a székével, mert annak hangja lett volna. Nem is esett ki belőle, mert akkor legfeljebb sírna. Azaz csakis valami világrengető katasztrófa történhetett. Mindent ledobálok, rohanok...
Öntözte az ablakpárkányon a télire behozott virágokat. Alul a virágalátétbe csurgatta a vizet. Akkor ugyanis nem fordulhat elő, hogy felül nyakonönti, alul meg megtelik a tálka. Az egyikben nem maradt benne a víz. Még csak egy kis tócsa látszik. Egy férfi észre se venné.
De. Másnap, harmadnap? A száradási körvonalakból biztosan.
Leszedünk mindent, letörölgetek.
Elrepedt a tál? Már száraz, körbenyomogatom. Általában a pereme szokott elrepedni, ahogy kiszívja a nap. Sehol semmi. Nézzük az alját. Átsüt a nap két vonalban is. A vékony fenéken sugaras merevítőbordák. Nem a vékony részen repedt el, hanem két egymással szembeni borda repedt végig a középvonalon. A tál közepén a gombóc, ahonnan a bordák indulnak, ép.