A vízszint is érdekes, de azt tudtam korrigálni.
Nekem az tűnik furának, hogy ki van világítva az akvárium.

Így meg a lábunkra folyik, picit hanyatt is kellene még dönteni!

Hasznos infó, köszi. Ezért csal a vízmértékem, ilyen víz lehet benne.

Nem víz van abban, én más anyagra tippelek.

Igazad lehet, én a nevéből következtettem tévesen, hogy ott víz van. Közben a vízszintből ered a neve.

Valami nitrohígító szagú cucc van a vízmértékben , egyszer csökkenteni akartam a buborékméretet, (csak növelni sikerült)

Nekem sikerült csökkenteni is. ( két kisebb lett bekőle.)

Egyszer próbáltam vizisízni a Dunán. De azóta nem találtam eléggé lejtős tavat...
De az ilyen vízből álló tavon biztosan sikerülne...

Hát először a motorcsónak felhúz a vízdomra, utána vissza lefelé van a lejtős víz.
Én még nem próbáltam, csak gondolom mert értek a fizikához

Ez így nem teljesen igaz ! A föld gömbölyű ezért a tenger minden irányban leejt , nem igazán jó kicsi tavakon vizisízni mert azoknál kicsi a leejtés ...

Ezt meg tudom erősíteni! A kerti tavam lejtése túl kicsi a sieléshez, de az úszó vizinövények mind egy oldalra kerültek... Néha meg a másik oldalra mennek át. De olyan gyorsan, hogy a mozgásuk okozta szelet is lehet érezni...

Ez sem igaz. A Duna nem lejt mindenfelé. Dunán úszva hosszirányba sokkal nehezebb egyik irányba, nyilván akkor felfelé úszok. Vissza könnyű, az a lejtő.

Elegendő, ha lokálisan lejtős a víz. Szörfösök szerint.

A duna folyó ! Fentről lefelé folyik annak még nagyobb a leejtése mint a tengernek . Oldalra is leejt középről csak mivel kisebb a távolság nem akkora a leejtés .... A kiránduló hajó is azért megy átlósan a két part közt hogy kihasználja a leejtést mindkét irányban ... Ez tiszta fizika .

Oké hogy folyó, de a föld forgása miatti centrifugális erő a magasabb felé húzza, arra folyik. Megnézem vízmértékkel, merre lejt.

Nem kell a vízmérték csak nézz meg a partról egy hajót ..... billeg azt jelenti hogy ???

1000 oldal tömény hülyeség. Ez azért elég vicces - mókás. Nem?

Részeg a kapitány.

Ha vízszintes volna nem billegne a hajó rajta ....

Nem jó hajót nézni, pont azért billegtetik, hogy a hajóról nézve a kívánt menetirányba lejtsen a víz és akkor csak lesiklik arrafelé magától.

Csak a víz teteje nem vízszintes, alatta már igen.
Ebből következően a hajó alja sem billeg, csak a felső része.

Csoda szarvas feldolgozás

Újabb szerzemény jelent meg:

Csodaszarvas legenda

Nem tudom írtam e már, de a következő sztori történt. Neveket nem akarok teljes terjedelmében ide írni, de a lényegen ez nem változtat. A cégünk vezére valamilyen Attila, a karbantartás vezetőnk meg Kovács valaki.
Évzáró bulin elmeséltem az egyik alternatív csodaszarvas legendát. Így szól:

Attila mikor népével letelepedett, nagy mennyiségű bor kiséretében ezt megünnepelte. Reggel mikor kitántorgott sátrából hogy könnyítsen magán, fejét megrázta, majd megkérdezte magától.
-Úristen! Hun vagyok?
A Magyar nép ezt látván felkiáltott.
-Attila Hun, tehát mi is Hunok vagyunk!
A Kovács odalépett Attilához, hogy megkérdezze mi is történt. De Attila bele folytotta a szót.
-Ne kérdezösködj, hanem látod ott a fűben azt a lepissantott lópatkót? Na abból kovácsolj nekem egy kardot!
Szegény kovács verte a patkót, de nem nagyon haladt a munkával. Amikor Attila számonkérte hogy mikor lesz kész a kard, a kovács csak annyit mondott:
Ebből a patkóból soha nem lesz kard, mert ez egy csoda szar vas!

Amikor ezt meséltem, hátam mögött ott kuncogott a főnököm, ujjával a karbantartás vezetö mellkasát bökdösve.

Dragomán György írása az Oroszlánkórus című könyvből. Ne vegyétek magatokra :)

Apám azon a napon kezdett el a hangdobozokon dolgozni, amikor anyám elhagyta. Halála napjáig dolgozott rajtuk, összesen több mint tizenöt évet, amennyire tudom, mást nem is nagyon csinált, a dobozok teljesen kitöltötték az életét.

Azt hittem, soha nem fog elkészülni velük, folyton panaszkodott, hogy ami papíron működik, az a valóságban nem, német, japán és Kínában dolgozó holland műszerészekkel és hangmérnökökkel állt levelezésben, minden pénzét papírtokos kondenzátorokra és kézzel készített ellenállásokra költötte.

A halálos ágyán sem volt hajlandó másról beszélni, csak a dobozokról, azt mondta, idő kell, amíg a vezetékek összeérnek, hiába mondtam neki, hogy ne adja fel a harcot, a kemoterápia segít majd, ő csak dühösen a fejét rázta, és azt mondta, hogy vicces tréfája az életnek, hogy a botfülemmel nekem kell majd kipróbálnom a rendszert, amikor olyan süket vagyok, hogy az se tűnne fel, ha harminchármas helyet hetvenötös fordulatszámmal tenné fel nekem a kedvenc lemezét. Most már ez van, de ígérjem meg, hogy a gyászévet mindenképpen kivárom. Azalatt beállnak szépen a kondenzátorok is.

A temetés után hetekig tartott, amíg megbocsátottam neki azért, mert nem vállalta a műtétet és nemet mondott kemóra is, aztán egyszer elhatároztam, hogy kidobok mindent, az erősítőt, a lemezjátszóit, az összes lemezét.

Ki is nyitottam a szekrényét, amiben a bakeliteket tartotta, majdnem ki is vettem az egyiket, a kedvencét, egy ezerkilencszázötvenkettes szovjet kiadású Wagner-áriaválogatást, ez apám egyik legféltettebb kincse volt, hihetetlen ritkaság, a teljes kiadást bezúzták, még mielőtt a boltokba került volna, az énekes meg nyomtanul eltűnt, csak az a néhány példány menekült meg, amit a munkások kiloptak a gyárból, apám egy Trabantot adott érte akkor, amikor még hat évig kellett várni a Trabantokra.

Tudtam, hogy azzal a lemezzel akarta kipróbálni a rendszert, úgyhogy azt akartam elsőnek kidobni, feltéptem a szekrény ajtaját, és nyúltam is utána, hogy megfogjam és kivegyem, és úgy, ahogy van, tokostól kettétörjem, de aztán megláttam a legfelső polcon apám nagyítós szalmakalapját a karimájára gumizott nagy, szögletesre csiszolt nagyítólencsével, és eszembe jutott az, ahogy ebéd után a kalappal a fején, a súlyos nagyítólencsét az arca elé lógatva nézegette a bakeliten a barázdákat, és közben szarvasbőrrel törölgette a lemezt, soha nem körbe, soha nem sugarasan, hanem mindig úgy, hogy a szarvasbőr egy telthasú nyolcast rajzoljon a lemezre. Eszembe jutott az arca, ahogy a lencse felnagyította, megtörte és kiemelte az arca részleteit, ahogy a fejét mozgatta, néha csak a pupillája látszott, néha az orra pórusai, néha a szája sarka, néha az állán a gödör a szürke borostákkal ott, ahova soha nem ért be a borotva, és akkor egyszerre elszállt belőlem a harag.

Odanyúltam és megérintettem a szalmakalapot, aztán a kalap alól kilógó, gondosan összehajtott szarvasbőr kendő recésre vágott széléhez tartottam az ujjam, apám mindig azt mondta, jegyezzem meg, hogy ez a legpuhább anyag a világon, az egyetlen, amitől a bakelit nem károsodik, tényleg nagyon puha volt, ahogy megfogtam, szinte nem is éreztem, hogy ott van az ujjaim között, tudtam, hogy csak egy mozdulat lenne kihúzni a kalap alól, de aztán nem tettem meg.

Halottak napján aztán kimentem a temetőbe, gyújtottam mécsest, pedig azelőtt mindig utáltam az egész nagy felhajtást, és ahogy a sírkövet néztem, azt mondtam nagyon halkan, hogy jól van, te győztél, ha letelik a gyászév, ki fogom próbálni a hülye rendszeredet.

A temetés évfordulójának a napjára aztán elő is készítettem mindent, vettem új tűt a lemezjátszóba, előtte szétszedtem és sűrített levegővel kitisztítottam a belső szerkezetét, befújtam szilikonzsírral a csapágyakat, leszedtem a hangdobozokról a kábeleket, és letisztítottam az érintkezőket.

Kitettem az asztalra az apám kedvenc söröskorsóját, melléállítottam négy dobozzal a kedvenc söréből, aztán odamentem a szekrényhez, és elővettem a lemezt. Odavittem az asztalhoz, ráfektettem a kockás terítőre. Dupla lemez volt, a borítóján kétszínnyomatban az énekes arca, mielőtt kinyitottam volna, még néztem egy kicsit, arra gondoltam, vicces, hogy ez az apám kedvenc lemeze, de mégse hallotta egyszer se.

Apám ugyanis olyan nagyon szerette és féltette a lemezeit, hogy soha egyiket se tette fel a lemezjátszóra, azt mondta, amíg nincs kész a rendszer, és nem tökéletesek a hangdobozok, addig fölösleges lenne kárt tenni bennük, mert egyetlenegy hallgatás is megváltoztatja már a lemez anyagát, és különben is, ha a barázdákat nézi a nagyítójával, akkor bent a fejében tökéletes tisztasággal hallja a zenét, tisztábban és tökéletesebben, mint ahogy az a korlátozott technikának köszönhetően valaha is megszólalhatna, nem-nem, ha ő a nagyítón keresztül nézi a barázdákat, akkor pontosan úgy hallja a lemezt, ahogy annak idején megszólalt ott s stúdióban, amikor felvették, csakhogy ott ne volt senki, aki az egészet hallhatta volna, ott nem volt senki, akinek csak a hallgatás lett volna a dolga, ott mindenki csak dolgozott, a zenészek, a hangmérnök, az énekes, az asszisztensek, mindenki, ezért azt a lemezt igazából nem hallotta soha senki rendesen, úgy, ahogy azt hallani kéne.

Apám többször kifejtette nekem ezt az elméletét, mindig olyankor, amikor az első lemez végére ért, és szünetet tartott, ilyenkor megfordította a fején a kalapot, hogy a nagyító ne zavarja az ivásban, kitöltötte magának a második sört, nagyokat kortyolt belőle, és közben magyarázott, aztán, amikor a sör elfogyott, elővette a második lemezt, a szeme elé húzta a nagyítóját, a zseblámpájával a lemezre világított, dünnyögve fölé görnyedt, és gépies lassúsággal körözni kezdett a fejével a fekete korong fölött, közben hamisan dünnyögött hozzá.

Ahogy a lemez borítóját néztem, egy pillanatra megint meghallottam a dünnyögést, mélyen vibráló hang volt, olyasféle, mint amilyet a hasbeszélők adnak ki magukból gyakorlás közben, amikor visszaköltöztem apámhoz az ápolás miatt, hónapokba telt, amíg meg tudtam szokni.

Egy pillanat csak, aztán csend lett. Széthajtottam a lemeztokot, a zenekart ábrázoló fehér-fekete fotót beterítette egy sárga zsírkrétával írt szöveg. Apám kézírása volt, ahogy a sűrűn egymás mellé írt szöveget olvastam, szinte hallottam a hangját. Azt írta, mindig tudta rólam, hogy reménytelenül botfülű vagyok, ne gondoljam, hogy hallani fogom a rendszer tisztaságát, de ő erre is gondolt, kidolgozott egy módszert, ami alapján még én is érzékelni fogom a hangdobozok zsenialitását. Mindössze annyit kell tennem, hogy ráállítom a hangdobozokra a szépen behűtött teli sörösdobozokat, aztán felteszem a második lemez első oldalának harmadik számát, és a lehető legjobban felhangosítom. Tudja, hogy ez elég bizarrul hangzik, de bízzak benne, tegyem meg, amit kér. Akkor nemcsak hallani fogom a hangot, hanem látni is fogom az eredményét. Egy kis skiccet is tolt a szöveg alá, hogy hogyan kell egymáson állniuk a sörösdobozoknak.

Elég nehezen álltak meg egymáson a két hangdoboz tetején, de végül csak sikerült felállítani mind a négyet. Elővettem a lemezt, megtöröltem a szarvasbőrrel, rátettem a lemezjátszóra, óvatosan a második szám fölé emeltem a tűt, aztán a forgó lemezre engedtem.

Egy pillanatig teljes csend volt, aztán a hangdobozok halkan sercegni kezdtek, aztán a sercegés egyre hangosabb és hangosabb lett, annyira, hogy a hangdobozok tetején remegni kezdtek az egymásra állított sörösdobozok, aztán egyszer csak megszólalt a zene, süketítően hangosan és hamisan, és sokkal gyorsabb tempóban annál, mint ahogy szólnia kellett volna, és akkor láttam, hogy a sörösdobozokról lepattan a zár, és a felül álló dobozokból sárgán fröcskölni kezd az ital, és közben éreztem, hogy az egész lakás remeg és rezeg és imbolyog a hangtól, és az énekes hangja pont olyan volt, mint az apám dünnyögése százszoros hangosításban, a sör úgy fröccsent elő a dobozokból, mint a láng, és tudtam, hogy mindjárt belefolyik majd a hangdobozokba, és kiégeti az ellenállásokat, és tönkreteszi a kondenzátorokat, és akkor végre csend lesz.
#hangdobozok #novella #oroszlánkórus

Ismerek olyan hifistát aki ismer olyan hifistát, aki valóban nagyitóval, a barázdákat nézegetve hallgatja a zenét. Úgy hallottam tetszett neki ez a novella. (Az Oroszlánkórus kötetből.)
Amikor írtam, még nem sejtettem, hogy lesz olyan családtagom, akinek élete jelentős részét valóban mindeneféle hangdobozok és zenei eszközök építése tölti majd ki.