A biztosíték bak

Anomáliák
Ugyan nem szívlelem már a sok részletet, de ez nem azt jelenti, hogy nem kell vele foglalkoznom.
A biztosíték bak pont egy ilyen probléma lett. A H2 fadobozban lesz. Így a faipari a probléma vele. Bár dolgoztam már fával életembe, de műhely nincs hozzá, és a korom is lehetőséget kínál a pontatlansághoz. Nos most a hibák korrigálásáról, eredményéről 1-2 kép.
Kiegészítésnek, egy lakásban nem könnyű fát ragasztgatni pontosan. Azonban a lényeg, hogy majd mit látni a H2 fedlapján, mivel a többi nem lesz látható…

Elmozduló fadarabok ragasztása.
- Megkened, pontosan összeilleszted, kézzel összenyomod úgy, hogy ne mozduljon el.
- Nem nyúlsz hozzá mondjuk 1-2 percig.
- Utána ráteszed a szorító(ka)t úgy, hogy lehetőleg merőlegesen szorítson, ellenkező esetben egyből elhúzza. Nem szorítod meg, csak egy nagyon picit, ellenőrzöd hogy pontos-e, megint vársz 1-2 percet.
- Szép lassan, fokozatosan, meghúzod erővel.

Ha csavar is megy bele akkor egyszerűbb a dolog, lehet neki előfúrni, be is lehet tekerni a csavart, majd utána jöhet a ragasztás, nem mászik már el, mert a csavar helyre húzza.

Köszi!
Ehhez két dolgot... Mint írtam, volt dolgom fával. Azonban akkor nem voltam ennyi idős, jobban láttam, jobbak voltak a háttér körülmények. Ragasztottam már hangafalat, terepasztalt, széket, és sorolhatnám... De azért köszönöm a segítségedet!

Ezek a tanácsok -mondjuk úgy- furák. Én nap-nap után ragasztok fát (többet is mint jó lenne), és egészen más elvek szerint csinálom.
A tájolás előtt két lényeges teendő van. Az érintkező felületeknek lehetőleg simának, pormentesnek és párhuzamosnak illik lennie. Majd meg kell találni azt a módszert, amivel megoldható az egyenletes ragasztómennyiség felvitele, lehetőleg mindkét érintkező felületre (ez amilyen egyszerűnek hangzik, éppen olyan nehéz, mert a sok ragasztó pazarlás, a kevés pedig bizonytalan kötést eredményez, és ha sokáig tart, akkor már eleje megbőrösödik).

Alapvetően ketté kell választani az illesztést az elvárt pontosság alapján.
Ha "csak úgy nagyjából" oda kell valamit ragasztani (mondjuk egy lapvastagítás miatt), akkor lehet életképes a szemre odaillesztéses módszer. Két sík felület azért csúszik el egymáson, mert a ragasztón elúszik az alkatrész, összenyomáskor kiáramlik alóla a ragacs, ami magával viszi a munkadarabot. Közvetlen a kézzel való rányomáskor, amikor már kifolyt ami ki akart jönni, még éppen lehet annyit mozdítani rajta, ami egy vonalhoz való szemre történő odaigazításhoz kell. Ekkor gyorsan meghúz annyira a ragasztó, hogy lehet rá szorítót tenni. Megjegyzem, a faragasztók nem igényelnek durva szorítóerőt, csak a felesleget kell kinyomni a felületek közül. Erre inkább akkor van szükség (és tényleg vannak ilyen esetek), amikor nem csak ragasztani akarunk, hanem deformáljuk is az anyagot, mert az valamiért nem akar pontosan ott lenni, ahol mi szeretnénk, és ezt a deformált állapotot akarjuk a végleges ragasztással megtartani.
A másik megközelítés, amikor tényleg méretre, akár tizedpontosan kell valamit pozícióba ragasztani. Ilyenkor szóba se kerül az előző módszer. A legjobb ha eleve úgy van az alkatrész alakja kialakítva, ami biztosítja a pozíciót, és a ragasztás csak a szétesést akadályozza meg. Ha ez nem megoldható, akkor sablon, ütköző, vagy más tájoló eszköz segíthet.

Aztán én is a vége felé érek az elejéhez…
A H2 erényeitől sokat várok. Nagyon kíváncsivá tesz a gyakorlati oldalát nézve (hallgatva) a dolgoknak. Ám amit gondoltam, mármint, hogy ennyi volt, az veszélybe került, ugyanis az egyik témában felmerült a transzverter, mint olyan. És eszembe juttatta CHZ Zoli elmélkedését, miszerint az ECC82-es csőnek kedvezőbb, ha nem 24V-ról megy. Ránézve e dolog problémás oldalára az AI tájékoztatóját bátorítónak érzem e megoldást, a kivitelezést illetően. Ami még izgalmasabb, hogy lehet, hogy beleférne a kiegészítés a H2-be. Azt írják, hogy egy kisáramú transzverter(50-100mA) nem a világvége. Márpedig mivel én duál monóban építek, ez oldalanként 12mA-t jelent triódánként (ECC82). Mivel a fűtőáram külön megy.
Olyat is olvastam, hogy a maximális katódáram 20mA lehet triódánként. Vagyis összegezve egy ECC82 áramigénye nem haladná meg az 50mA-t. Azt is olvastam, hogy a kisebb áram kedvező a zavarszúrésben. Aztán hogy mi mennyi az a gyakorlatban ölt testet. Persze előbb meg kell hallgatom a H2 majdani képességeit, hogy tudjam mit kockáztatnék az esetleges módosítással. Az biztos, hogy izgalmasnak látszik a zavarvédelem. Vajon elég e önmagában a csillagpontos föld a szűrés részeként stb.

Az ilyen kérdéseket jobb deszka állapotban tisztázni, készre dobozolni meg a jónak ítélt változatot.

A biztosíték tartó ferdeségén ne lamentálj !
Van azon annyi anyagtöbblet, hogy simán vonalba igazíthatod fűrésszel, reszelővel.
Amúgy is csak annyit érdemes reszelni, hogy ne csípje a szemed a látvány.

Idézet:
„...csak annyit érdemes reszelni, hogy ne csípje a szemed a látvány.”

Bennem dilemmát okozott Elek felvetése. Vég nélküli jelszó a bőszen lengetett zászlóra hímezve, hogy a kinézet nem számít, csak a hangminőség, és ehhez igazodva igazi merénylet a szem ellen az építések látványa.
Ezzel most szembe megy egy ferde ragasztás, amit már nem bír el a konstrukció, igazítani kell rajta.
Most akkor mi van? Legyen csúnya, vagy ne legyen?